keresés

Óriásplakát

Vagyunk vagy kétszázan.

Az igazgatótanács elnöke, amint ebben az igen sajátos részvénytársaságban betöltött tisztségéhez illik, gyors egymásutánban sorolja, hogy 2007-ben miből mennyi volt a közbirtokosság bevétele. Ennyi meg ennyi köbméter fát adtunk el, emennyi volt a legelőbér, ennyit hozott volna a karácsonyfa, ha nem osztjuk szét a tagoknak és így tovább.

És egyszerre csak megjegyzi: amint bizonyára tudják, a tavaly elestünk a reklámbevételektől, mert a kökösi Székelyföld-tábla-kitételek, majd -levételek nyomán a bukaresti és brassói reklámcégek felmondták a szerződést, az országút mellé nem akartak egyetlen óriásplakátot sem elhelyezni.

Amint bizonyára tudják…

Bizony nem tudtam.

Hogy milyen remek Székelyföld-tábla az, amely Kököstől hetven kilométerre is érezteti a hatását. Éles politikai helyzetekben persze hallottam ezt is meg amazt is, legelső, közvetlen, tehát úgymond tiszta forrásból a Kárpátokon túli piacokra is bemerészkedő székelyföldi vállalkozók kalandjairól, sőt arról is volt tudomásom, hogy ilyenkor hiába állnak kint a krumpliszsákok a székelyföldi porták előtt, mert egyetlen utánfutós autós sem nyitja meg a kaput, de ez a reklámtáblás visszacsatolás mindenképpen újdonság volt.

Közhelyszerű jelképek és elpufogtatott szólamok lefordítása a valós életre. Nem először és nem utoljára a történelemben. Levéltári adatok szerint a Székelyföld hagyományos és természetes regáti kapcsolatainak megszakadása miatt, az Osztrák–Magyar Monarchia és Románia közötti, tizenkilencedik század végi vámháború idején Kézdivásárhely lakossága alaposan megcsappant, két Kárpátokon inneni település apraja-nagyja pedig a hegyen túlra költözött, hogy ott készítse hordóit és dézsáit, ha már nem vihette át a határon.

És a huszadik század folyamán is akadt még bőven arra példa, hogy mit jelent az egyéni és családi túlélés kényszere. Hogy merre mozdulnak el kisebb-nagyobb közösségek, ha otthon nem találják megélhetésüket.

Ezért kellene már egyszer s mindenkorra a földre tenni magas talapzatukról a politikai szólamokat és ott megnézni, hogy egészen pontosan mit is jelentenek.

Már néhányan megpróbálták kitapogatni, hol lennének jelenleg egy autonóm Székelyföld közigazgatási határai.

Nem túl nagy sikerrel. Ami nem meglepetés, hiszen még a két, kimondottan székelynek nevezett megye körvonalait sem sikerült részleteiben tisztázniuk mindazoknak, akik nem megyei tanácsnak, hanem túlzott derűlátással megyei önkormányzatnak nevezik magukat.

Hol vannak a birodalom határai?

Majd arról is elhangzott egy-két bátortalan szó, hogyan is állunk a gazdasággal, az infrastruktúrával, az energiával. És persze a költségvetéssel. Azután meg az egy székely főre jutó pénzbeli keresettel, külföldi vagy belföldi beruházással. Legyen az zöld mezős vagy szárazfagatteres.

Akadt egy olyan tanulmány is, amelyet készítője magára hagyott. És amely arról szólt, milyen legyen a közigazgatás. Természetesen erős kezű és centralizált egy olyan országban, amely ha kínkeservesen is, de megpróbálja a helyi közösségekre leosztani az állami hatásköröket.

Így nem megy. Ha felülről beszélünk és nem alulról építkezünk, ha nem a jelent és a jövőt vesszük figyelembe, hanem a múltról ábrándozunk, akkor még az álmunk sem lesz autonóm, nemhogy az ébredés.

Talán valamit megsejtett mindebből a Székely Nemzeti Tanács Sepsiszentgyörgyön megválasztott újdonsült elnöke is, aki első ízben vélekedett úgy: csak össze kellene hozni már legalább féltucatnyi szakbizottságot ahhoz, hogy a véleménynyilvánító népszavazásnak nevezett érzelmi tapogatózásnak legyen valamiféle kézzelfogható értelme.

Remélem, nem nyílt leveket író vagy közleményeket megfogalmazó egyének társaságára gondolt. Ennek ugyanis nem vagyunk híján.

Hanem végre-valahára olyan szakemberekből álló munkacsoportokra, amelyek programszerűen, menetrendszerűen, értelemszerűen és bárki által értelmezhetően lefordítják az autonómiát a hétköznapok nyelvére.

Akik elmondják, hogy nem óriásplakáttal kezdődik. Hanem azzal végződik.

  vélemény

porta világ pénz kütyü